|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 110 találat | lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-110 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Balázs Ildikó 2014. október 23.Külön életutakból kerekedő történetekMűtárgygyarapítási programja keretében több száz adománnyal, ezen belül több ezer tárggyal gazdagodott az elmúlt másfél év során a Csíki Székely Múzeum. A 2016-ra tervezett várostörténeti kiállítás a napokban jelentős felajánlással bővült: száz év után hazatért Balló István szellemi hagyatéka, amely jelentősen gazdagítja a várostörténeti és a Csíki-medencére vonatkozó történelmi forrásokat. „Körülbelül tizenöt ember dolgozik a műtárgygyarapítási program keretében, írjuk a forgatókönyvet, tervezzük a kiállítást, és tárgyakat gyűjtünk. A programnak külön irodája, személyzete, felelőse van, egy egész számítógépes alkalmazást fejlesztettünk ki a műtárgyak fogadására, leírására” – osztotta meg a háttér-információkat Gyarmati Zsolt, a Csíki Székely Múzeum igazgatója. Adományátvétel a hét elején Az adományokat minden hétfőn és kedden 12 és 14 óra között veszik át a múzeumban, de esetenként a helyszínre is elmennek az intézmény munkatársai. „Az adományozó kitölt egy dokumentumot, megmérjük, lefotózzuk a tárgyat, ha van története, akkor az adatközlő elmeséli, hogy az adott tárgy mitől érdekes. A történetet rögzítjük, hanganyagot készítünk, ha nagyon érdekes, fotókkal is dokumentáljuk, ezeket majd a kiállításon is használjuk. Egy tárgy attól válik élővé, hogy története van” – jegyezte meg az igazgató. Mint elmesélte, rendelkezik egy régi, csíkszeredaiakat felvonultató százharminc fős adatbázissal, ő maga pedig mindegyiküket személyesen keresi meg, elbeszélgetve a város történetéről. Nem csak nagyon régi tárgyakat várnak, a felajánlott adományok lehetnek a hetvenes, nyolcvanas évekből is. „Nagyon szeretnék például egy kenyérbont a nyolcvanas évekből, vagy egy régi babát, de minden területről érdekelnek tárgyak.” Száz év után hazatért hagyaték A műtárgyak listája a napokban egy igen gazdag és értékes hagyatékkal gazdagodott, hazatért ugyanis dr. Balló István történésznek, a Csíksomlyói Főgimnázium volt tanárának szellemi hagyatéka. „Attól is érdekes ez az adomány, hogy akinek a személyéhez kötődik, több mint száz éve már elment Csíkszeredából. Unokái élnek még Magyarországon, de ők sem jártak haza. Egy évvel ezelőtt jelentkezett Balló László Szombathelyen élő unokája, aki jelezte, hogy a múzeum számára adományként ajánlja fel Balló István fényképekből és egy nyolcezer-ötszáz oldalas, kézzel írott jegyzetfüzetekből álló hagyatékát” – elevenítette fel az előzményeket Gyarmati Zsolt, aki személyesen hozta el az adományt Szombathelyről. A kézirat vármegyékbe csoportosítva helységenként dolgozza fel Székelyföld történelmét, mindvégig pontosan megjelölve a forrásokat. „A történet érdekessége, hogy az itthon maradt rokonság és a Magyarországra elszármazottak száz év után felvették a kapcsolatot. A szombathelyi unoka ugyanis felkérte dánfalvi harmadik unokatestvérét, Ambrus Árpádot és feleségét, hogy az ő nevében adja át a múzeumnak az adományt” – mesélte a múzeumigazgató. Balló István életútjáról, pályájáról a Csíki Hírlap olvasói már értesülhettek, hiszen lapunk a Siculicidium-év elején felvette a kapcsolatot Balló Lászlóval, aki hosszas levelezés során tárta fel nagyapja életútját, és lapunknak írt levelében is jelezte adományozási szándékát. Egy egésszé összeálló történetek Tavaly huszonhét adományozási irat született, idén már negyven” – számolt be érdeklődésünkre Kósa Béla művészettörténész. „Az anyagok fontossága változó, részben a tárgyak minőségétől függ, de attól az információtól is, amit magukkal hordoznak. Nagyobb a fajsúlyuk azoknak a tárgyaknak, amelyeknek az adományozója időben közeli az adott tárgyakhoz, akkor ugyanis bőséges információval rendelkezik” – mutatott rá a műtárgygyarapítási program koordinátora. Az anyagok nagy része papír jellegű, fényképek, családi iratok, hivatalos okmányok, levelezések. Érdekes, ahogy a gyűjtés során különböző családok adományaiból kerekednek ki az adott időszak történései – derül ki a művészettörténész szavaiból. „Volt aki 1944 szeptemberében Budapestre menekült, ő az ezzel kapcsolatos dokumentációt őrzi, másnak az ott tartózkodással kapcsolatos okmányai vannak meg, egy másik személy pedig a hazajövetellel kapcsolatos dokumentumokat juttatta el hozzánk. Külön családok, külön életutak, de maga a folyamat itt tevődik össze. Számomra ez a legszebb, hogy ezek a különböző történetek nálunk egy egésszé összeállnak” – mesélte Kósa. A felszín alatti élet A különböző tárgyakat számba vevő szakember szerint érdekesek például a rendszerváltozásokhoz kötődő adományok is. „Adott egy hivatal, amelynek van egy pecsétje, ahányszor változik a rendszer, új pecsét készül. Esetleg változik a nyelv, változnak az utcanévtáblák, utcanevek, mindez a felszín. Közben látni, hogy a felszín alatt az emberek próbálják hétköznapi életüket élni, és szinte teljesen mindegy, hogy milyen pecsétet tesznek a dokumentumokra. A XX. század rengeteg ilyen rendszerváltozást adott, ezt a házszámozásokon, pecséteken, névtáblákon keresztül lehet érzékelni” – fűzte hozzá. D. Balázs Ildikó Székelyhon.ro 2014. december 9.Csíkiak a Betlehemes DiáktalálkozónA csíktaplocai betlehemes csoport is részt vesz az immár hetedik alkalommal megszervezett Kárpát-medencei Betlehemes Diáktalálkozón, amelyet Kecskeméten tartanak december 9–14. között. A helybéli Szent Imre Iskolába várják Beregszászról, Beregdédáról, Csíkszeredából, Kassáról és Szabadkáról a diákokat, nevelőket, hogy ismerkedjenek, barátkozzanak egymással és vendéglátóikkal, közben pedig a régi betlehemes hagyományok felelevenítésével hirdessék az Örömhírt: a Megváltó születését. A részt vevő fiatalok fogadó családoknál laknak, együtt járnak iskolába, együtt töltik szabadidejüket, közben sok helyen – családoknál, közösségi helyszíneken – bemutatják műsorukat is. Ellátogatnak a Városházára, a főplébániára, a Bács-Kiskun Megyei Kórházba, a Piarista iskolába, a Juhar utcai iskolába, fölkeresik az SOS Gyermekfalut, a Wojtyla Barátság Központot, a Családok Átmeneti Otthonát, a Mezei utcai Közösségi Házat. Szeretnék a régi emlékeket felidézni a Margaréta és a Platán Otthon idős lakóiban is. „Így folytatódik és bővül a Kárpát-medencei betlehemes találkozó, ami alkalmat teremt arra, hogy a közös ünneplés közben gyerekek és szülők ismerkedjenek egymással. A találkozó legnagyobb hozadéka az a közösségformáló erő, mely hidat képez generációk, tájegységek, népek között. Az újra egyesülő Európában a civilek, a civil szervezetek szüntethetik meg az emberi kapcsolatokban a történelmi okok miatt kialakult folytonossági hiányt” – áll a szervezők közleményében. A hatnapos rendezvénysorozat megvalósításban a kecskeméti Bekecs Egyesület mellett közreműködik a beregszászi Cserkészliliom Alapítvány, a csíkszeredai Csobod Öröksége Egyesület, a délvidéki Caritas Szabadka és a kassai KAFI Polgári Társulás. D. Balázs Ildikó Székelyhon.ro 2015. január 7.Erdély katonazenéjének CD-jeEzer esztendeje címmel tavaly ősszel jelent meg a gyimesi Antal Tibor és a Heveder zenekar első közös hanglemeze, amely az 1848-49-es szabadságharchoz kötődő nótákat, az első és második világháborúhoz kapcsolódó katonadalokat és huszárnótákat tartalmaz. „Két-három évvel ezelőtt, egy beszélgetés alkalmával vetettem fel Molnár Szabolcsnak, hogy jó lenne kiadni egy olyan katonadalos CD-t, amelyen egy zenekar kísér. Akkor eldöntöttük, hogy majd egyszer meg is csináljuk. Időközben megismerkedtem a Trianon Kutató Intézet Közhasznú Alapítvány tagjaival, akiknek meséltem a tervemről, és egyik támogatójuk, Tankó Károly, aki gyimesi felmenőkkel rendelkezik, felvállalta, hogy támogatja a CD kiadását" – elevenítette fel a hanglemez megszületésének előzményeit Antal Tibor népdalénekes. A CD tehát első körben az intézet által félévente kiadott Trianoni Szemle nevű folyóirat mellékleteként jelent meg az előfizetőknek, és később, mivel volt rá igény, piacra is került. A fiatal gyimesi népdalénekesnek egyébként néhány évvel ezelőtt jelent meg meg a Gyimesbükkbe beszaladt a gyorsvonat című lemeze, amely a Gyimesekben ismert katonadalokat tartalmazza, és amelyen Tímár Viktor kíséri furulyán és hegedűn. „A CD-n csoportosítani próbáltuk a dalokat. Vannak az 1848-49-es szabadságharchoz kötődő énekek, régi Bartók-gyűjtésből megtanult dalok, továbbá az első és a második világháborúhoz, a huszársághoz köthető énekek. Találtunk egy nagyon jó siklódi gyűjtést, és arról is válogattunk dalokat. Így állt össze egy hanglemezre való” – mesélte portálunknak Molnár Szabolcs, a Heveder zenekar egyik tagja, aki megjegyezte: a zenekar számára is újdonságot jelentett ez a közös munka. „Ez egy igényes, jó, minőségi hanglemez. Olyan dallamok vannak rajta, amelyek hitelesen tükrözik ezt a világot. Erdély katonazenéjének a CD-je” – fogalmazott a fiatal zenész. A hanglemezen vannak közismert katonadalok, de megtalálhatók a nagyközönség számára kevésbé ismert nóták is. Ma, amikor már megszűnt a sorkatonaság intézménye, és a katonadalok egyre ritkábban csendülnek fel, a CD hiánypótlónak is számít. „Nagy hagyománya volt falvakon a katonabúcsúztatóknak, de mivel már nem viszik katonának a legényeket, lassan egy olyan generáció nő fel, amely nem ismeri ezeket az énekeket. Fontosnak tartjuk, hogy ezt az értéket megőrizzük” – hangsúlyozta Antal Tibor és Molnár Szabolcs. D. Balázs Ildikó Székelyhon.ro 2015. január 8.Elégtétel, hogy segíthetettVitos Mária több mint húsz éve dolgozik a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban. Éveken keresztül a Mikó-vár épületében, a művészeti-történelmi részlegen volt könyvtáros, jelenleg a könyvtár feldolgozó részlegének munkatársa. 2009-től a Wikipédia enciklopédia számára készít Székelyföld témájú szócikkeket. Az idén ősszel nyugdíjba vonuló Vitos Mária a könyvtáros szakmáról mesélt. Mivel már a kezdetektől a művészeti-történelmi részleg munkatársa volt, részt vett a cédulakatalógus összeállításában, a könyvek felleltározásában, melynek köszönhetően az olvasók könnyebben hozzáférhetnek a keresett kiadványokhoz. Munkája során számos rendezvényt, vetélkedőt szervezett kollégáival, és hozzájuk kapcsolódik többek között a neves csíki személyiségeket bemutató könyvjelzők ötlete is. „2000-ben szerveztünk egy háromfordulós honismereti vetélkedőt, egy kiállítást, és akkor házilag készítettünk könyvjelzőket neves csíki személyiségekről. Néhány évre rá egy újabb vetélkedő során felfigyelt rá a városvezetés, és jelezték, szívesen támogatnának azzal, hogy kinyomtatják a könyvjelzőket. Nyolcvan személyiségről állítottunk össze ismertetőt, 2008-ban a Csíki Székely Múzeumban ki is állítottuk, és úgy érzem, ezzel mi is egy kicsit hozzájárultunk ahhoz, hogy jobban megismerjék, megszeressék a neves csíkiakat” – meséli lelkesen a könyvtáros. Vitos Mária heti egy nap a Wikipédia enciklopédia számára készít Székelyföld témájú szócikkeket. „Ezzel a munkával számomra megnyílt a világ. Csíksomlyó művelődési életéről, Kájoni János munkásságáról, székelyföldi templomokról, kastényokról írni számomra egy csoda” – jegyzi meg. Meséli, az évek során számos, könyvtárba járó helybélivel alakult ki közvetlenebb kapcsolata, volt példa arra, hogy már csak azért is betértek néha a részlegre, hogy üdvözölhessék. „Annak idején például a művészeti iskolából rengeteg diák kereste fel a részlegünket, akik a későbbiekben tanárként vagy éppen kutatóként tértek vissza. Számomra elégtétel volt, hogy segíthettem” – mondja Vitos Mária. D. Balázs Ildikó Székelyhon.ro 2015. január 14.Tudománytörténeti sorozat a csíkszeredai könyvtárbanDecemberben indult el a Kájoni János Megyei Könyvtárban egy új beszélgetés-sorozat, amelynek témavezetője Nagy Antal, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium nyugalmazott fizikatanára. A beszélgetések a tudományos gondolkodás fejlődését, a különböző történelmi korok tudományos világképének változását, az ember világról alkotott elképzelésének fejlődését járják körül. Csütörtökön 18 órától újra várja az érdeklődőket Nagy Antal. „Többkötetes fizika példatáron dolgozok három éve, és most, amikor már a vége felé járok a munkának, arra gondoltam, mivel rengeteg anyagot olvastam el, írtam le, szívesen beszélnék erről, ha van rá érdeklődő" – mesélt portálunknak a beszélgetés-sorozat közvetlen indítékáról a nyugalmazott fizikatanár. Ugyanakkor, mint hozzáfűzte, hiánypótlónak is találja az ilyen jellegű beszélgetéseket, hiszen bár Csíkszeredában nagyon sok történelmi, irodalmi előadás, könyvbemutató közül lehet válogatni, nem nagyon tartanak a természettudománnyal foglalkozó ismeretterjesztő előadásokat. Úgy véli, már csak azért is helyük van ezeknek az előadásoknak, mert az emberek ismeretei e téren eléggé hiányosak. Eddig két előadásra került sor, amikor is az előadó az ókor, valamint a középkor tudományáról beszélt a szép számban összegyűlt hallgatóságnak. A beszélgetés-sorozat csütörtökön délután hat órától folytatódik a Kájoni János Megyei Könyvtár előadótermében, a címe Fordulat a természettudományban – Kopernikusz és követői. Egy hétre rá, január 29-én szintén hat órától a modern természettudomány megjelenéséről, Galileiről és koráról hallhatnak az érdeklődők. „Sok évtizedes fizikatanári tapasztalatom alapján vettem a bátorságot, hogy kezdeményezzek egy beszélgetés-sorozatot. Akit mindez érdekel, szerény tudásom alapján próbálom felvilágosítani.” Mint kiemelte, a fizika, csillagászat és a matematika kérdései képezik a beszélgetések központi témáját, és ő bár csak érintőlegesen fog foglalkozni más tudományággal, úgy érzi, lenne helyük más szakemberek bevonásával további beszélgetéseknek. D. Balázs Ildikó Székelyhon.ro 2015. január 16.Könyv a megpecsételt sorsokrólGyerekotthoni sorsok címmel jelent meg és szombaton délben mutatják be Vaszi Mária második könyvét, amelyben saját maga és öt sorstársa életét mutatja a gyermekotthonból való kikerülést követően. Ez a kötet tulajdonképpen a 2013-ban megjelent, „10 év Csíksomlyói Gyerekotthon 1983-1993” című kötet folytatása, amelyben a szerző a gyermekotthonban töltött éveiről ír. „Az első könyv megjelenése után sokan rákérdeztek, hogy kinek hogyan alakult az élete, miután elhagyta a gyerekotthont. Ez a kérdés ihlette a könyv megírását. Olyan embereket választottam ki, akikkel mai napig jó viszonyt ápolok, hitelesek a történeteik, jól ismerem őket. Fontos számomra a hitelesség. Van, akinek jól alakult az élete, de van, akiről sajnos ez nem mondható el. Hiszek abban, hogy kisebb-nagyobb sikerrel vagy szerencsével mindenki maga irányítja a sorsát. Magamat a sorsát irányítani tudók közé sorolom” – mondta érdeklődésünkre Vaszi Mária. „Úgy gondolom, aki el tudott menni külföldre, annak sikerült túllépni azon, hogy a gyermekotthonban nevelkedett. Az itthon maradottak között sokan szégyenlik, hogy hol nevelkedtek, igaz, a társadalom is megbélyegzi őket. Sok olyan életerős fiatalemberről tudok, aki korábban azért nem kapott munkát, mert kiderült, hogy a gyermekotthonban nőtt fel” – tette hozzá. Megjegyezte, ő személy szerint többszörösen is hátrányos helyzetből indult, hiszen cigány származású, illetve gyermekotthonban nőtt fel. Vaszi Mária 1976-ban Csíklázárfalván született egy cigány családban. Édesapja elveszítése után került kisgyermekként két testvérével együtt a csíksomlyói gyermekotthonba, ahol tíz évet töltött. 1993-ban Magyarországra indult „szerencsét próbálni”. „Nekem jól alakult a sorsom, de ezért tenni is kell. Nekem sem volt egyszerű az életem, a könyvben azért is jelentettem meg rólam készült képeket, hogy lássák, amikor kimentem Budapestre, egy fél barakkban laktam. Örülök, hogy elmentem, mert sokan nem merték ezt meglépni, inkább maradtak a biztos bizonytalan mellet”. Vaszi Mária férjezett, jelenleg Szegeden él, és két kisgyermek édesanyja. Elárulta, gondolkodik a könyvsorozat folytatásán, a következőkben a gyermekotthoniak gyermekeiről szeretne írni. D. Balázs Ildikó Székelyhon.ro 2015. január 23.Anya helyett anya lenniZsurzs Angéla több mint tíz éve él Csíkszeredában, és bár még nem édesanya, jelenleg hét gyermek gondját viseli. Büszkén mutatja a „családi fotókat”, lelkesen mesél kicsiről és nagyról. – A Szilágyságban születtem, tizenkét évvel ezelőtt a munkám sodort ide, akkor Gergely Istvánon, a Tisztin keresztül kerültem Csíkszeredába. Ezt megelőzően egy évet Beszterce-Naszód megyében dolgoztam egy ottani Csibész-háznál, Csíkszeredában pedig szintén a Csibész Alapítvány egy házához kerültem, amely a Hargita Megyei Gyermekvédelmi Igazgatóság fennhatósága alatt van. Hat évvel ezelőtt volt egy újabb, ezúttal kisebb változás az életemben, elvállaltam a gyermekvédelmi igazgatóság kettes számú családi típusú elhelyező központjának a vezetését. – Elhagyott gyerekek gondját viseli, noha más területen tevékenykedett. Könnyen hozta meg a döntést a váltás mellett? – Hirtelen hozok döntéseket, és érzem belülről, hogy mit kell tennem. Korábban teljesen más területen dolgoztam, tanultam. Öt nap állt a rendelkezésemre, hogy egy teljesen új lehetőséget elfogadjak, ezek voltak a gyerekek. Szinte a semmire igent mondtam, otthagytam a munkámat, váltottam, és elmentem Beszterce-Naszód megyébe, majd egy év után felajánlották a csíkszeredai munkát. Mindig nagyon szerettem a gyerekeket, és szerettem volna velük foglalkozni. Tizenkét évvel ezelőtt sok mindent másként gondoltam, de beledobtam magam, és teljesen jól alakult. Az is nagy váltást jelentett számomra, hogy amíg az első otthonban kicsi gyerekek gondját kellett viselni, itt egyből serdülőket kaptam. – Hogyan zajlik egy napjuk? – Én hét gyermekkel a gyermekvédelmi igazgatóság hármas számú központjához tartozó családi házban lakok, Csibész-háznak ismerik Somlyón. A legkisebb gyermek két éves és nyolc hónapos, aztán vannak első, harmadik és negyedik osztályosak, hárman pedig egyetemisták. Van két nevelő kollégám, akik naponta váltják egymást, illetve egy szakácsnő. Ők hárman nem laknak velünk, csak napi rendszerességgel jönnek. Reggel hétkor ébredünk, elviszem a gyerekeket iskolába, aztán számomra kezdődik az irodai munka, a kicsihez jön a nevelő, aki reggel nyolctól este kilenc óráig van a gyerekekkel. Délután tanulás, szabad foglalkozás zajlik a nevelővel, este kilenctől pedig én vagyok a gyerekekkel, hétvégén pedig, szombat déltől hétfő reggelig együtt vagyunk. De persze ha napközben otthon vagyok, nem tudom kivonni magam a napi tevékenységekből, a pici gyerek állandóan ott van körülöttem. – Mennyire szoros a kapcsolata a gyerekekkel? – Anyukámnak szólítanak a kicsik, ez sokat elárul. Egyébként számomra ez nem jelent gondot, viszont ahogy nőnek, beszélünk arról, hogy nekik van édesanyjuk, és én a nevelőanyjuk vagyok. Erről beszélni egy majdnem három évesnek még túl korai, így számára én vagyok az anyuka. Érzem egyébként, hogy oszlopnak tekintenek, bizalommal fordulnak hozzám. Igyekszem, hogy anyjuk helyett anyjuk legyek. Sajnos nem vagyok én még édesanya, de bízom benne, hogy hamarosan az leszek. Nem tudom, a saját gyerekkel hogyan bánnék, de azt igen, hogy ezeknek a gyerekeknek a lehető legjobbat akarom. – A gyerekek testvérként viszonyulnak egymáshoz? – Ragaszkodnak egymáshoz. A nagyok sokszor elviszik a kicsiket sétálni, foglalkoznak velük, segítőkészek nagyon. – Érzelmek vannak ebben a munkában, ha annak lehet nevezni. Egy felnőttnek sem lehet könnyű... – Pontosan. Minden ember más, az elvárások, a képességek is mások. Nekem például megvoltak a magam elképzelései a gyereknevelés kapcsán, aztán a gyerekek jelezték, hogy ez így nem megy, én pedig rádöbbentem, hogy a szuper elképzelések csak az én fejemben szuperek, és nem tudom ráerőltetni egy másik emberre. Az embernek döntési joga van, más igényei, más elképzelései a saját élete kapcsán. Az idők során letisztul ez. Jó kis felkészítő ez az életre. – 13 évvel ezelőtt nem tudta, mire vállalkozik. Most is belevágna? – Határozottan. Úgy érzem, mindent megtettem, hogy kihozzam belőlük is és a helyzetből is a maximumot. Nem azt mondom, hogy nem lehetne jobban csinálni. Ezelőtt pát évvel például alig figyeltem magamra, most már ott tartok, hogy magamra is figyelek, mert az idők során megértettem, ha én nem vagyok jól, akkor a környezetemet is fertőzöm. Most már magamnak is megadom azt, amire szüksége van a lelkemnek ahhoz, hogy tudjak türelmesebb lenni. – Arra gondolt, hogy mi történik, ha majd családja, gyereke lesz? – Kialakul. De ez nem összeférhetetlen a családi élettel, én úgy látom, nem lesz gond. Nagyon szeretném a saját családomat megalakítani, de nem szeretném, ha kizárná a mostani életemet. Szeretném folytatni a munkámat, kihozni a legtöbbet magamból. Végzem a feladatomat, s nyitott vagyok bármire. Bízom benne, hogy segítenek az égiek. D. Balázs Ildikó Székelyhon.ro 2015. február 24.Múzeumi estek CsíkszeredábanEgy, márciustól induló előadássorozat keretében a Csíki Székely Múzeum munkatársainak munkájával ismerkedhetnek meg az érdeklődők. „Népszerűsítő jelleggel indítjuk a múzeumi esték előadássorozatot, amelynek célja, hogy átláthatóvá tegyük a múzeum tevékenységét. A kultúrafogyasztók, múzeumlátogatók mindig a végterméket látják, mi úgy gondoltuk, érdekfeszítő lehet, ha betekinthetnek az alkotás folyamatában, ha megismerhetik, milyen intellektuális vagy művészi erőfeszítéseket tesznek a kollégák annak érdekében, hogy megvalósuljon egy kulturális produktum. Ki hogyan végzi a munkáját, a különböző szakemberek miben lelik örömüket, milyen nehézségekkel szembesülnek, apró kis titkok, amelyeket szívesen megosztanánk a nagyközönséggel” – mondta el portálunknak Gyarmati Zsolt. A Csíki Székely Múzeum igazgatója elismerte, nem rejtett szándékuk, hogy a rendezvénysorozattal bővítsék, „frissítsék” a múzeum baráti körét. „Évek óta van egy többé-kevésbé jól behatárolt csoport, ők szeretnek bennünket, mi is szeretjük őket, de szeretnénk megszólítani azokat, akik valamilyen okból eddig nem tartoztak a múzeumlátogatók körébe.” Ladó Ágotától, a múzeum művészettörténészétől megtudtuk, a rendezvénysorozatot előkészítő beszélgetések során felmerült, hogy ennek segítségével a készülő várostörténeti kiállítást is népszerűsíteni lehetne. „Nagyon távolinak tűnik ugyan, de gyakorlatilag folyamatosan dolgozunk ezen, aktuális problémák merülnek fel, arra gondoltunk, hogy az érdeklődők betekintést nyerhetnének a kiállítás előkészítésébe. Erről is szeretnénk hírt adni, ugyanakkor megcélozni azt a csoportot, amely ritkábban jár múzeumba, erre kevesebb időt szakít.” A múzeumi estekre egyperces reklámfilmeket is forgatnak majd, amelyben bemutatkoznak a múzeum munkatársai, elmondják, mit szeretnek a munkájukban, vagy éppen mi a kedvenc múzeumi tárgyuk, ezzel is személyesebbé téve a látogatókkal való találkozást. Az előadássorozat márciustól minden hónap első hétfőjén este fél héttől zajlik. Március másodikán az intézmény két múzeumpedagógusa, Demény Enikő és Kádár Kincső lesz az est házigazdája. „Interaktív előadást tartunk a múzeumpedagógiáról. Úgy tervezzük, hogy az elején lenne egy elméleti felvezetés magáról a múzeumpedagógiáról, annak gyökereiről, de arról is beszélnénk, hogy a vártörténeti és a néprajzi kiállítás hogyan épült fel egy múzeumpedagógus szemével, hiszen eleve úgy terveztük ezeket a kiállításokat, hogy múzeumpedagógiai eszközök is helyet kaptak benne. Az est során körbe is vezetjük a látogatókat ezeken a kiállításokon, illetve bevonjuk őket is egy múzeumpedagógiai foglalkozásba. De ez legyen meglepetés” – mondta Demény Enikő. A múzeumpedagógus reméli, sikerül minél több pedagógust megszólítani, hogy jobban megismerjék munkájukat. A tervek szerint a múzeumpedagógusok bemutatkozása után, áprilisban Szabó András beszélne a Nagy Imréhez és a Nagy Imre képtárhoz kötődő munkájáról, májusban Ladó Ágota művészettörténészt, júniusban Benedek Éva papírrestaurátort és munkájukat ismerhetnék meg az érdeklődők. D. Balázs Ildikó Székelyhon.ro 2015. április 28.Aki számára a tánc az életet hoztaA Csíki Játékszín által színre vitt Kakuk Marci című darab mozgásművészeti tanácsadója az a Bóbis László, aki a kilencvenes évek elején kétszer is sztepptánc-világbajnokságot nyert, emellett Európa-bajnoki címmel is büszkélkedhet. Ma koreográfus, táncoktató, előadó. A magyarországi szakember munkájának eredményét láthattuk már az Othello Gyulaházán és az Édes Anna című darabokban, ahol koreográfusként dolgozott együtt a csíkszeredai társulattal. – Évekkel ezelőtt sztepptánc-világbajnokságokat és Európa-bajnokságot nyert. Ma miről szól az élete? – Úgy szoktam mondani, hogy három lábon állok. Az egyik a színház, ami sokszor kiszámíthatatlan, hiszen hol sok, hol kevés a munka, aztán ott van a kis tánciskolám, ahol dolgozom, és van két társulatom, egy duett meg egy kis csoport, akikkel fellépek. – A kávéházban a fotózás kedvéért dzsesszmuzsikára tett az előbb egy-két tánclépést. Bámulatos, milyen könnyedén mozog... – Úgy néz ki, számomra ez egy elrendeltetett dolog. Már általános iskolás koromban elmentem valamiért néptáncra, bár ma sem tudom, miért. Aztán a tánciskolába való beiratkozás is érdekesen indult. A haveromat minden hétfőn délután elengedték korábban a szakmai gyakorlatról, ezért én arra gondoltam, hogy inkább én is elmegyek tánciskolába, csak engedjenek el hamarabb az iskolából. Így jutottam el a tánciskolába, ahol viszont azt tanácsolta a tanárom, hogy jó lenne, ha ezzel komolyabban foglalkoznék. Elvitt társastáncot tanulni, sok-sok évig versenytáncosnak tanultam, tizenkét évig versenytánccal foglalkoztam. Aztán megismerkedtem a szteppel, és elkezdtem azt is tanulni, először Budapesten egy nénitől, majd Pécsen részt vettem egy kurzuson, ahol egy Atlantából érkezett, amerikai tanártól tanulhattam két hétig másodmagammal. Amit csak lehetett, mindent magamba szívtam. Nagyon jó kapcsolat alakult ki köztünk, amikor először vettem részt sztepp-világbajnokságon, és megnyertem, ki is mentem még hozzá Atlantába tanulni. De hála Istennek, nagyon sok híres sztepptáncostól sikerült tanulnom. Nagyon fontos a sztepp nemcsak az én életemben, hanem a színházi közegben is. Ad egy jó ritmusérzékalapot, egy jó koncentrációkészséget, hiszen nagyon figyelmesnek, pontosnak kell lenni. Az általam képviselt stílus meghatározó vonala a 20-as, 30-as, 40-es évek speciális táncainak a világa. – Különleges évek, színes világ, ami szerintem nem mondható el napjaink táncvilágáról... – Valamilyen szinten én is így látom, bár vannak kortárs technikák és kortárs táncformák, amelyek elég színesek is tudnak lenni, de ott is a legfontosabb az adott mondanivaló, amit ezekkel a technikákkal kifejeznek. Én is úgy látom, hogy nem annyira színes, ma már az emberek is nagyon távol állnak egymástól. Régen nem egyedül táncoltak az emberek, hanem társastánc volt. A fiú meg a lány ugyanarra a helyre ment, a férfi felkérte a lányt és táncoltatta. Amikor tanítok, próbálom megnyugtatni a férfiakat, nem az a lényeg, hogy ő táncoljon, hanem hogy táncoltasson. Legyen figyelmes, odaadó. Ebből, hogy a férfi táncoltat és ezáltal igazából egy táncvezető szerepet játszik, a lány pedig táncol és ezáltal egy követő szerepet játszik, egy csodás életszerű dolog alakul ki. Mindemellett a tánc nagyon jó személyiségfejlesztő is. Hála Istennek a dzsessz, a swing egyre népszerűbb és egyre több kávézóban, étteremben szól. Ezért remélem, hogy a zene által a mozgás is egyre jobban beszűrődik a mindennapokba. Zeneileg is ez a világ áll közel hozzám, Count Basie, Duke Ellington az én világom. – Mennyire táncos lábú a családja? – E tekintetben is nagyon szerencsésnek mondhatom magam. A 25 éves nagylányom, bár mindenféle elképzelései vannak még, sokszor tart tánckurzust, néha velem együtt is. A nagyobbik fiam a tánciskola vezetésével foglalkozik, és bár neki nagyon jól áll a swing, egyelőre abbahagyta, de remélem, visszatér. Lényeg, hogy táncos közegben van. A nyolc éves kicsi fiam viszont mindennel foglalkozik, csak táncolni ne kelljen. De így van ez jól, úgy is kap majd eleget a családból, hallomásból, példából. – Mit hozott az ön életébe a tánc? – Az életet hozta számomra. Nekem teljesen más a szakmám, de amikor 1991-ben az első világbajnokságról az első hellyel tértem haza, arra gondoltam, hogy a tánccal kellene foglalkozni. Feladtam a munkámat, két-három évig az éhenhalás küszöbén álltam a családommal, aztán lassan beindultak a dolgok, kezdtek megismerni, fellépéseim voltak, újabb világbajnoki és Európa-bajnok címek jöttek. Számomra nemcsak a tánc csodálatos, hanem a tanulási folyamat is. Csodálatos tanáraim voltak, sikerült a világ legjobb tanárai közelébe kerülnöm, tőlük tanulnom. Aztán úgy 10-15 éve a tanítás egy újabb csodálatos dolog az életemben. Átadom azt, amit tanultam, és látom, hogyan alakulnak, változnak az emberek. Nemcsak mozgásilag, hanem személyiségben is. A férfiak férfiasabbak lesznek, ezáltal a lányok át tudják magukat adni, jobban tudnak magukra mint nőre koncentrálni és sokkal nőiesebbek lesznek. A tánc, a tanítás az életet jelenteni számomra. Egy életszerű kis csoda, ami velem történt. D. Balázs Ildikó Székelyhon.ro 2015. április 30.Botár István: „a szakma talált meg engem”Ha a helyzet úgy hozza, beáll a munkások mellé, és ő maga is ás, de van, amikor spaklit, ecsetet, vésőt vesz a kezébe. És amikor az egyszerű halandó azt hiszi, hogy „csak” sétál és nézelődik, ő tulajdonképpen terepfelmérésen van. A csíkszeredai Botár István a Csíki Székely Múzeum régésze. Ő mesél a különböző szakmákat bemutató rovatunkban a régészetről. Bár szerette a történelmet, sosem álmodta magát Indiana Jones szerepébe, aztán mégis régész lett miután tizenöt évvel ezelőtt sikeresen megpályázta a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem által a régész szakon meghirdetett ösztöndíjat. „Igazából a szakma talált meg engem, nem én a szakmát. Szerencsés véletlen volt, már első év végén rájöttem, hogy ez egy nagyon izgalmas dolog, nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a tanulásba" – meséli Botár István. Mint szavaiból kiderül, egy régész mindennapjai korántsem annyira kalandosak, mint azt talán elképzeljük, bár néha meglehetősen izgalmasak, olykor akár komikusak is. „Izgalmas, amikor az ember terepen, akár terepbejáráson van. A friss szántásban megyünk a traktor után, és próbálunk leletet találni. Így azonosítjuk a lelőhelyeket. Sokszor komikus a helyzet. Van, amikor a nénik elmondják, hogy édes lelkem, itt soha semmi nem volt, harminc éve kapáljuk ezt a földet, de nagy a sikerélmény, amikor meg tudom nekik mutatni, hogy egy bronzkori leletet találtunk a földjén. Aztán egy másik heuréka-élmény, amikor egy ásatás során egy adott korból az első leletet megtaláljuk. Például én és a kollégáim tártuk fel Csíkban az első Árpád-kori templomokat. Ez mindig nagy élmény, izgalom” – meséli lelkesen a Csíki Székely Múzeum fiatal régésze. Munkájának vannak kevésbé látványos, de izgalmas részei is. „Az ember a saját nyers adataival kezd könyvtárazni, utánaolvasni, és akkor jön rá az összefüggésekre. Kevésbé látványos és érdekes az ásatások leszervezése, amikor győzködni kell a telektulajdonost, a polgármestert, a pap bácsit, a traktoristát, hogy a munkálatok elindulhassanak. Mivel helyi szinten nagyon kevés ember van, akit régésztechnikusként használhatunk, mindig nehézkes az első két-három nap, amíg a segítőtársakat betanítjuk, megértik, hogy nem feltétlenül köbmétereket kell kiásni, hanem rétegenkénti finom munkára van szükség” – fűzi hozzá. Személy szerint sosem zárkózott el a szakmával járó fizikai munkától, maga is szívesen beáll lapátolni. Aztán ott van még a leletek megtisztítása, a cserépmosás, ragasztás, majd később a dokumentálás, az irodai munka, végül a lelőhelyről, a leletről, kutatásról összegző tanulmány publikálása. „Fontosnak tartom, hogy ezeket az értékeket, ismereteket minél hamarabb visszaadhassuk a helyi közösségnek. Ha mondjuk megjelenik szakkönyvekben, tanulmánykötetekben egy cikk, az a csíkszentmártoni bácsi vagy a csíkszentsimoni kislány életet nem befolyásolja, viszont ha egy helyi lapban, újságban, tévében az információ eljut hozzájuk, vagy nyílt órán beszélünk róla a gyerekeknek, akkor ez az ismeret visszacsordogál a közösségbe. Jó érzés, amikor a traktoristát a terepen meggyőzőm, hogy a friss szántásban van valami, amikor a pap bácsi megérti, hogy nem púp vagyunk a hátán, mert a templomában kutatunk, hanem a falu történelméhez, életéhez hozunk olyan ismereteket, amikről nincs tudomásuk. Egy marék, önmagában értéktelen koszos cserép, vagy egy árok, lakóház, amit feltárunk, az adott falunak a történetét évszázadokkal vetíti vissza. A helyi identitás szempontjából ezek fontos kicsi puzzle-darabok. Székelyföld ilyen szempontból nagyon szerencsés, mert sok még a kutatnivaló, gyakran van sikerélmény. Ezek az apró tudományos részeredmények azon túl, hogy helytörténetileg érdekesek, a Kárpát-medence történetére nézve is nagyon fontosak” – hangsúlyozza a régész. E szakmának sajnos árnyoldalai is vannak, nem mindenhol örülnek az ásatásoknak, a kutatásoknak. „Vannak olyan falvak, lelőhelyek, amikor azt érzem, hogy ha nem is ellenségesek, minimum közömbösek. Van pap, aki örül, jön, beáll mellénk lapátolni, érdeklődik, de olyan is akad, aki alig várja, hogy elhagyjuk a helyszínt.” De nem szolgálja őket sem a törtvény, sem az intézményi háttér. Ha például egy építkezés lelőhelyet érint, a feltárás költségeit a befektetőnek, a tulajdonosnak kell állnia. A régész pedig ez esetben „pluszköltség”. „A törvény, a hatóság és a tulajdonos között pingpongoznak velünk, ez hálátlan szerep, nem nagyon szeretem. Mi vagyunk ilyenkor a fekete bárány” – jegyzi meg. „Izgalmas, érdekes munka, tele kihívásokkal, javasolni tudom olyan embereknek, akik szeretnek tanulni, érdekli őket a kulturális örökségünk. Mivel Romániában kedvezőtlen a törvényi háttér, a fizetés, igazából nem javasolnám senkinek. Kicsit visszás dolog, de azt látom, hogy fiatal kollégák tömegei végeznek az egyetemen és mennek Németországba dolgozni. Imádom a munkámat, de a pedagógus és az orvos is szereti munkáját, és közben tele van keserűséggel, kételyei vannak, nem tud, nem mer tervezni” – mondja. Botár István munkája jelenleg több síkon zajlik, ásatási jelentést, tanulmányt ír, doktori címének a megvédésére és közben újabb megbízatásokra készül. Mert szereti munkáját. D. Balázs Ildikó Székelyhon.ro 2015. július 20.Előválogatót tartanak a Virtuózok CsíkszeredábanSzékelyföldi turnéra készülnek augusztus elején a Virtuózok, a világ első, Magyarországon lezajlott komolyzenei tehetségkutató műsorának fiataljai. A jótékony célú koncertsorozat bevételét a Dévai Szent Ferenc Alapítvány pártfogoltjainak ajánlják fel. A Virtuózok stábja a koncertkörút során előválogatást is tart, lehetőséget adva az erdélyi tehetséges fiataloknak, hogy a tehetségkutató műsor második szériájában ők is bemutatkozhassanak. A Virtuózok népszerűsége bizonyítja, hogy van igény a minőségi zenére, ugyanakkor lehetőséget biztosít a gyermekek számára a kibontakozásra, megerősíti őket abban, hogy érdemes kitartóan gyakorolni – fogalmazott Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja a Virtuózok turnéját, valamint az előválogatást beharangozó sajtótájékoztatón. A háromállomásos turné ötletgazdája, a Csíkszeredában nevelkedett Molnár Levente világhírű operaénekes, aki minden erejével azon volt, hogy a tehetségkutató műsor példaértékű és tehetségei kis zenészeit szülőföldjére is elhozza. Előválogatás Csíkszeredában Július 30-ig hosszabbították meg a csíkszeredai Nagy István Művészeti Szakközépiskolában megrendezendő 2016-os Virtuózok komolyzenei tehetségkutató előválogatóját. Az augusztus 5-én tíz órától sorra kerülő meghallgatásra eddig több mint húsz gyermek jelentkezett Erdélyből. A sajtótájékoztatón elhangzott, az előválogatást rögzítik és a későbbiekben műsorra tűzi a közszolgálati televízió. Molnár Levente szerint ez egy hatalmas lehetőség, amit ki kell használni. „Gyakoroljanak, jelentkezzenek" – biztatta a világhírű operaénekes a kis zenészeket. Jelentkezési lap és további információ a Nagy István Művészeti Szakközépiskolában igényelhető. „Amikor tehetségekre gondolok, elsősorban székelyföldi, erdélyi magyar tehetségekre gondolok, arra, hogy figyelni kellene rájuk, egy picit segíteni kellene nekik. Kellenek az ilyen lehetőségek, szükség van arra, hogy akár egy versenyen, akár egy ösztöndíjon keresztül a gyerekeket ösztönözzük. Úgy néz ki az egyik álmom megvalósult. Ritkaság az a csiszolatlan gyémántmennyiség, amely Székelyföldön, Erdélyben van. A pályára állítással van egy pici probléma, ezért minden tőlem telhető eszközt szeretnék megragadni a tehetséges gyermekek ösztönzésére” – fogalmazott Molnár Levente. Ugyanakkor kiemelte, számára példakép Böjte Csaba ferences szerzetes, és ezért is döntöttek úgy, hogy a fellépések bevételét az általa létrehozott Szent Ferenc Alapítványnak ajánlják fel. „Nagyon fontos lenne, hogy ezek a fellépő gyerekek példát mutassanak az itthoniaknak. Köszönöm, hogy a Virtuózok fiataljai eljönnek és csodát fognak tenni. Böjte atya hangszereket akar vásárolni a begyűlt pénzből azok számára, akik zenét akarnak tanulni. Úgy érzem egy szent missziót töltünk be” – fűzte hozzá. Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke szerint fontos megismerni és megismertetni szerte a világban az erdélyi magyar, ezen belül a székelyföldi értékeket. „Ha arra gondolok, hogy sok székelyföldi, erdélyi magyar gyerek lehetőséget kap arra, hogy itthon és külföldön megismerjék, a mi nagyköveteink legyenek szerte a világban, akkor elmondhatjuk, hogy fontos dolgot értünk el” – fogalmazott. Merjenek a gyermekek nagyot álmodni, erről szól ez a turné – jegyzete meg Hegedüs Csilla. „Szeretnék, hogy ez ne csak egy egyedi esemény legyen, jó lenne hagyományt teremteni és ezáltal Székelyföldnek, Erdélynek egy olyan oldalát mutathatjuk meg, amely bebizonyítja, hogy mindig Európához tartoztunk, egy olyan kultúrnemzet voltunk, akire fel kell nézni”. A csíkszeredai sajtótájékoztatón jelen volt Boros Misi zongorista, a tehetségkutató 6-13 éves korcsoportjának győztese, aki maga is arra biztatta a gyermekeket vegyenek részt a csíkszeredai meghallgatáson. „Anyai ágról csíkszentmiklósi vagyok, ezért nagy öröm számomra, hogy itt játszhatok. Én nagyon köszönöm ezt a versenyt, nagy öröm volt, hogy részt vehettem rajta” – mondta a kis zongorista, aki maga is fellép a turné során. Virtuózok Erdélyben A jótékony célú koncertsorozat első állomása augusztus 6-án Székelyudvarhely, a koncert a Digital 3 Stúdióteremben lesz. Másnap, 7-én a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház nagytermében, 8-án Csíkszeredában a Szakszervezetek Művelődési Házában lépnek fel a Virtuózok fiatal tehetségei. Mindhárom helyszínen a koncert este hét órakor kezdődik. Fellép: Boros Misi, Kéringer Dávid, Kiss Zoltán, Csaba Zsuzsanna, Szűts Apor és Váradi Gyuszi. Közreműködik a Csíki Filharmonikus Zenekar. Vezényel: Héja Domonkos. D. Balázs Ildikó Székelyhon.ro 2015. augusztus 7.TatrospART Feszt a GyimesekbenA Gyimesek völgyében élő zenészek, táncosok és énekesek találkozóját tartják vasárnap Hidegségen az első alkalommal megszervezett TatrosArt Feszten. „Több mint száz meghívottunk van, olyan emberek, akik az ötvenes évektől napjainkig szórakoztatták, mulattatták a gyimesi csángókat. Úgy érzem, a régiekről kicsit megfeledkeztünk, most ők is meghívást kaptak, hogy újra hangszert fogjanak a kezükbe. Ez lesz a fesztivál egyik színfoltja” – mesélte portálunknak Antal Tibor gyimesi zenész, szervező. A fellépések vasárnap délután három órától kezdődnek a hidegségi Fatányéros és Csángó Panzióban, este nyolc órától pedig a budapesti Válaszút Táncegyüttes Magyar néptánc és népzene a Kárpát-medencéből című előadását lehet megtekinteni, közreműködik Antal Tibor és a Heveder Zenekar. A napot hagyományos bál zárja. „Több olyan jelzés is érkezett a zenészek részéről, hogy jó lenne újra találkozni az idősebbekkel. Örömzenélés lesz a Gyimesekben, lehetőség adódik megismerni és szórakoztatni is egymást. Van olyan idős zenész, aki 25-30 éve nem fogott hangszert a kezébe, most meg örömmel készül a vasárnapi fellépésre” – mondta Antal. A hagyományteremtő szándékkal életre hívott fesztivál nyitott a nagyközönség számára is. D. Balázs Ildikó Székelyhon.ro 2015. augusztus 11.Embernek maradni a hétköznapokban isMolnár Levente Gyergyóremetén született, a rendszerváltást megelőzően költözött családjával Csíkszeredába. Jelenleg a legfoglalkoztatottabb magyar operaénekesként tartják számon, fellépett ő már a világ legjelentősebb operaházaiban is. Életéről, álmairól mesélt az ízig-vérig székely operaénekes. – Az elmúlt időszak fellépéseit néztem, nem könnyű egy operaénekes élete... – Számomra az utóbbi év emberpróbáló volt, de hát az ember edződik. Nagyon sok helyen énekelek, sokat utazok, gyakorolok, másokkal is foglalkozom, igyekszem segíteni ifjú tehetségeknek, mindemellett próbálok ember lenni a hétköznapokban is. Tavaly egy nagy ajándékot kaptam, megtudtam, hogy gyermekem lesz, és bár kimondhatatlanul örültem, csak elkapott a pánik, a kapkodás, hogy akkor nagyobb ház kell, így házat is építettem. Aztán a Virtuózokra is „lecsaptam”, elhoztam Erdélybe, mert egy jó dolgot akartam. Kicsit most már ki is vagyok fáradva. – A Virtuózok már elbúcsúztak Székelyföldtől. Milyen volt megélni az elmúlt heteket? – Jó hazajönni és jó a kollégáktól, ismerősöktől, barátoktól fogadni a hála szavait. De ez nemcsak az én érdemem. Igen, megálmodtam, fektettem bele pénzt és energiát, de nem egyedül csináltam, végig mellett volt édesanyám, édesapám, a barátaim, a támogatók, akik minden egyes szervezési gondot ügyesen kezeltek. Aki ráérzett arra, hogy milyen fontos, amit kitaláltam, az azonnal mellém állt. Ha csak a válogatásra gondolok, be kell vallanom, minden várakozásomat fölülmúlták az itthoni tehetségek. Meg ne halljam valakitől, hogy büszke rám, én vagyok büszke, hogy egy ilyen tehetségekben gazdag helyről jövök. Köszönöm minden egyes támogatónak, hogy mellém állt és üzenem a távol maradóknak hogy nagyon jó dolgokból maradtak ki. Remélem, legközelebb benne lesznek, mert ha nem, azt a gyerekek bánják. Nagyon sokat megéltem az elmúlt 12-13 évben, amióta énekelek, engem már nem lep meg semmilyen emberi reakció. Azon viszont elcsodálkozom, amikor valakik nem látnak a dolgok mögé. Én Erdélyben, Székelyföldön a nevemet csak tiszta dologhoz adom. Olyanhoz, ami előlépteti, segíti a fiatalságot, a magyarságot mind a megmaradásban, mind a tehetségek kibontakoztatásában. – Sokan és sokat beszélnek a székelyföldi tehetségekről, de kiemelésükbe kevesen fektetnek energiát, pénzt. Önnek ez miért ilyen fontos? – A kulturális, földrajzi térképen csak úgy tudunk megmaradni, ha vannak emblematikus alakjaink. Ha azt mondja valaki, hogy Erdélyre, a magyarokra, akár Magyarországra gondol, akkor a tehetségekre gondoljon. Ha az önzőségünkön túllépünk, akkor három-négy év alatt olyan embereket fogunk kitermelni, akikre valóban büszkék lehetünk. Nemcsak pénzről van szó, ez elsősorban akarat kérdése. Figyelni kell arra, hogy ki tartja itthon a frontot, ki akar úgy visszajönni, hogy valamit hozzon is. Az sem mindegy, hogy egy tehetség hogyan hagyja el az országot, a népünket. Van, aki úgy megy el, hogy azt mondja, de jó, hogy megszabadultam, és van aki úgy megy el, hogy hálás. Én is így vagyok, és úgy jövök vissza, hogy ide adni kell valamit, harcolni kell, székelynek kell maradni. Nem azt mondom, hogy úgy ébredek minden reggel, hogy azt mondom, Molnár Levente vagyok, aki székely, de tudom, hova dobban a szívem, tudom, egyik tettem a másikat azért követi, hogy esetleg az itthoniak is profitáljanak belőle. Tudom, nekem minden évben itt a helyem. – Pontosan azt fordult meg a fejemben, hogy a világ nagy színpadai nem változtatták meg, ön mindig is megmarad székelynek. – Negyvenegy év után búcsúztatta el a a nyáron a londoni Royal Opera House John Copley Bohémélet-rendezését, amelyben én is felléptem. Ott volt Charles herceg, és az előadás végén odajött gratulálni. Én a világon mindenhol elmagyarázom, hogy Székelyföldről vagyok, kisebbségben élünk, magyar az anyanyelvünk, de ő ismerte mindezt és kérdezett. Mutattam a telefonon egy képet, ahogy a testvéremmel, Szabolccsal egymás mellett állunk, és ő felismerte, hogy né, a prímás, a muzsikus, és tett egy-két tánclépést. Nagyon fontos helyeken megfordultam, ebédeltem a királyi családdal, énekeltem Dániában a királynőnek, és ha tehetem, mindenhol mesélek Székelyföldről, Erdélyről. Szükség van olyan emberekre, akik képviselnek bennünket, hallatják a hangjukat, szeretik a hazájukat és elérnek szép eredményeket. Semmivel nem vagyunk tehetségtelenebbek más népeknél, csak a sínre állításnál akad egy kis gond. – Molnár Leventének milyen a kapcsolata Csíkszeredával, a csíkiakkal? – Sokan ismernek, hiszen kisváros, de nem várhatom el az átlag székely embertől, hogy ismerjen engem. De nem is az a cél, hogy engem megismerjenek. Itt egy komoly renumét kell az országnak építeni. Még jobban kellene koncentrálni arra, hogy csak az igazán tehetségesek kerüljenek vezető pozícióba, hogy neveljék a népet minden téren. Ne az legyen, hogy ha valaki külföldről haza akar jönni, akkor elzavarják, mert féltik a munkahelyüket. Amikor valaki tárt szívvel jön és segíteni akar, azt kell tudni fogadni. Sok a jó hazafi. Én tudom, milyen külföldön egy székellyel, egy románnal vagy egy magyarországi magyarral találkozni. Nagyon nagy a különbség. – Milyen álmai vannak Molnár Leventének? – Nagyon szeretnék több időt a családommal tölteni, és két dolog között vacillálok. Létrehoztam egy egyesületet, amely a tehetségekkel fog folglalkozni, és vagy az van, hogy „csinálok még sok Molnár Leventét", nekik segítek és ennek a szolgálatába állok, vagy megyek, járom a saját utamat, egyengetem művészi pályámat. Mert erre is van bennem erő. Ez nagyban függ attól, hogy mennyire akarja ezt a magyar közösség, mert ezt a munkámat a magyar ember szolgálatába akarom állítani. Fiatal vagyok, teljében az erőm, nem akkor akarok másokat megvalósítani, amikor magammal nem tudok már mit kezdeni, hanem fiatalon akarok ebbe belevágni. Úgy érzem, van bennem ehhez kellő elhivatottság és alázat, de olyan kapcsolatrendszerrel is rendelkezem, amit jó lenne kihasználni. Nem vagyok irigy ember, örülök, ha minél nagyobb magyar művészekre lehetek büszke. Én imádok nekik tapsolni. D. Balázs Ildikó Székelyhon.ro 2015. augusztus 18.Búzát küldtek a magyarok kenyerébe Székelyföldről isNégy Hargita megyei adományozó közel kétszáz kilogramm búzát ajánlott fel a magyarok kenyerének megsütéséhez. Ebből húsz kilót kedden vittek el Pécsre, a többit pedig átadták Balázs Zsókának, a Szent Ferenc Alapítványhoz tartozó csíksomlyói Szent István Kollégium vezetőjének. Székelykeresztúrról Nagy László, Csíkszeredából a Harmopan Rt. malomipari és pékipari cég, a burgonyakísérleti állomás, valamint egy székelyudvarhelyi, névtelenségét megőrizni kívánó vállalkozó adományozott idén közel kétszáz kilogramm búzát a Pécsett megsütendő magyarok kenyeréhez. A felajánlott búzából a megyei önkormányzat szimbolikusan húsz kilogrammot küldött Pécsre, a többi pedig Csíkszeredában maradt. „Szimbolikus gesztus, mely az összetartást erősíti. Köszönet az adományozóknak, akik hozzájárulnak ahhoz, hogy ez az összefogás kiteljesedjen Székelyföld ezen részébe is. Ez a búza tovább él nemcsak a lelkünkben, hanem felhasználása révén a legjobb helyre kerül, ide, a Szent Ferenc Alapítványhoz” – fogalmazott Borboly Csaba, Hargita Megye önkormányzatának elnöke kedden, amikor a búzát átadta Balázs Zsókának. E gesztust a Szent Ferenc Alapítványhoz tartozó csíksomlyói Szent István Kollégium vezetője „egy szívből jövő Isten fizessével” köszönte meg. A magyarok kenyere rendezvény az új kenyér ünnepéhez, augusztus 20-hoz kapcsolódó program, melynek keretében immár ötödik alkalommal a Kárpát-medence magyarlakta területeiről ajánlanak fel búzát. Az ünnepélyes összeöntés és őrlés után sütik meg a Magyarok Kenyere Ünnepén, augusztus 20-án az ünnepi kenyeret Pécsett. A magyarok kenyeréhez a vajdasági Székelykevéről küldenek kovászt és Parajdról érkezik a só. A szervezők tájékoztatása szerint az összegyűjtött búzából őrölt lisztet a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, illetve a kárpátaljai Nagydobronyi Református Irgalmas Szamaritánus Gyermekotthon gyermekeinek, valamint az Oltalom Karitatív Egyesület rászorulóinak ajánlják fel. A program a Magyarok Kenyere Alapítvány, Pécs városa és a Nemzeti Agrárgazadasági Kamara stratégiai partnerségében valósul meg. Az első évben a jótékonysági akció keretében magyarországi és határon túli magyarlakta településekről 10 tonna búza érkezett, egy évvel később már 25 tonna, majd a harmadik évben 100, tavaly pedig 220 tonna. D. Balázs Ildikó Székelyhon.ro 2015. augusztus 19.Urbán Erik: úgy érzem, itthon vagyokUrbán Jánosként látta meg a napvilágot 1981. január 1-jén a Szatmár megyei Krasznabélteken. Bármennyire is meglepően hangzik, gyermekkorának volt olyan időszaka, amikor nem szeretett ministrálni. Ma ő a csíksomlyói kegytemplom igazgatója. „Hogy mikor mi szerettem volna lenni, az változott, mint minden gyermeknél. Az is megfogalmazódott, hogy pap szeretnék lenni, csakhogy én nem szerettem ministrálni. Aztán egy új plébánost helyeztek a faluba, és ő kérte, hogy minden fiú járjon ministrálni. Úgy beleszoktam én is és a társaim is, hogy reggel nyolctól mentünk a halottas misére ministrálni, és csak utána iskolába” – emlékszik vissza Urbán Erik ferences szerzetes. Mint felidézte, tulajdonképpen a középiskola utolsó évében fogalmazódott meg benne egy iskolai lelki napon, hogy szerzetes is lehetne. Aztán megismerkedett egy, Jézus Szíve Népleánya nővérrel, akitől olvasnivalót kért. A tőle kapott három könyv közül az egyik Carlo Carrettónak az Én, Ferenc című kötete volt, amelynek elolvasása után még határozottabban érezte, hogy úgy szeretne élni, mint Szent Ferenc. „Mikor én ezt többeknek elmondtam, nagy ellenállásba ütköztem. Megharcoltam ezért a hivatásomért. De kellett ez a harc, hogy bennem tisztázódjanak a dolgok. Most is úgy érzem, hogy itthon vagyok, boldog és kiegyensúlyozott. Nincs hiányérzetem, amit csinálok, nem fogcsikorgatva teszem” – mondja. Aztán a végső döntés egy szentségimádáson történt – folytatja –, amelyre már azzal a szándékkal ment, hogy megbizonyosodjon, mivé kell lennie. „Ott megbizonyosodtam. Annyira, hogy az osztálytársaim meg is kérdezték, mi történt velem a szentségimádáson, mert más vagyok, mint amikor megérkeztem. Akkor mondtam is nekik, hogy most már tudom, hogy ferences leszek.” Így aztán az ifjú Urbán János 2000 augusztusában kérte felvételét a Szent István királyról elnevezett erdélyi rendtartományába, 2000–2001-ben jelölt volt Csíksomlyón, majd 2001–2002-ben novícius a magyarországi Szécsényben. „Ez az az év, amikor az ember a szerzetességre készül: délelőtt tantárgyak vannak, délután valamilyen munka. Ez az év igazából egy nagy lelki gyakorlat. Visszafogottabban éltünk, csak a szülőkkel tartottuk a kapcsolatot, azt is csak havonta egy alkalommal, levél formában, ennek ellenére nem börtönévre kell gondolni” – mondja határozottan. „Miután véget ér a noviciátus és még mindig erős az elhatározás, illetve az elöljárók is úgy látják, hogy alkalmas vagyok a szerzetesi életformára, a szerzetességre, letesszük az első fogadalmat. A noviciátus elején már rendi ruhát öltünk, ha akar, az ember nevet választ, én az Erik nevet vettem föl. A fogadalmakat évente újítjuk, körülbelül hat év telik el, amíg valaki a jelentkezéstől az örök fogadalomig eljut” – meséli. Urbán Eriket 2007-ben szentelték diakónussá Gyulafehérváron, egy évre rá volt Csíksomlyón a papszentelés. Első kinevezését Kaplonyba kapta, négy évvel ezelőtt pedig Csíksomlyóra helyezték. Állítja, meghatározó Csíksomlyó az életében, úgy érzi, őt a Gondviselés hozta ide, és teszi, amit jónak lát. Urbán Erik ferences szerzetes elmondása szerint a napi rend minden kolostorban egyforma. Csíksomlyón reggel hét órakor van a közös ima, aztán fél nyolctól reggeli szentmise következik, ezt követi a közös reggeli, majd mindenki intézi napi dolgait, feladatait. Háromnegyed egykor újra közösen imádkoznak, majd közös étkezés és a délutáni feladatok ellátása következik. Nyári időszakban negyed héttől közösen a kápolnában imádkoznak, majd aki be van osztva, az bemutatja az esti szentmisét, illetve végzi a gyóntatást. A közös vacsora után kötetlen együttlét van, amikor beszélgetnek, társasjátékot játszanak. A csíksomlyói kolostorban heten vannak, négy pap és három laikus testvér. Kíváncsian kérdeztem, egy ferences szerzetes hogyan ünnepli születésnapját. Erik testvér nevetve jegyzi meg, bár az ő születésnapján tűzijáték van, a Ferences Rendtartományban, de más tartományokban sem szokták a születésnapot megünnepelni, csak a névnapokat. Urbán Erik, ha ideje engedi, kortárs irodalmat olvas, most is kézügynél vannak Dragomán György könyvei, de egy időben szívesen lapozta Szabó Magda regényeit is. Szívesen hallgat verset, sokat biciklizik, néha kocog, és ha teheti, kirándul. Egy ferences szerzetes ruházata három részből tevődik össze – magyarázza. A habitus (csuha), a kaputium (csuklya), valamint az öv, amelyen három csomó található az engedelmesség, a tulajdonnélküliség és a tisztaság hármas fogadalma jelképeként. „Gyerekeknek szoktuk viccesen mondani, azért van három csomó az övön, hogy ne felejtsünk el reggelizni, ebédelni, vacsorázni” – teszi hozzá nevetve. „Nem ajánlom senkinek” – válaszolja határozottan. „Meg vagyok győződve arról, hogy ha valaki csupán egy szerzetesért jön be a rendbe, akkor abból nem lesz hosszú életű hivatás. Kell az Úrjézus iránti szeretet, így nem tudja eltántorítani ettől a hivatástól senki és semmi. Nem mindig rózsás az élet, néha a rózsa tövisei mutatkoznak meg, mindig vannak olyan tényezők, amelyek eltántorítják az embert. Nem szeretek rábeszélni senkit, de ha valaki látva a mi életünket, életformánkat, az egyházban betöltött szerepünket, azt mondja, hogy neki ezt tetszik, tegye rá az életét” – mondja békésen. D. Balázs Ildikó Székelyhon.ro 2015. szeptember 16.Antal Imola, a Népművészet Ifjú MestereKiemelkedő népművészeti alkotó teljesítménye elismeréséért a Népművészet Ifjú Mestere-díjban részesült augusztusban Antal Imola vászonszövő. A fiatal csobotfalvi lánnyal a díjról, terveiről beszélgettünk. Antal Imola a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban érettségizett, majd az elmúlt négy évben Magyarországon tanult. „Érettségi után majdnem az utolsó pillanatban ismerősöktől szereztem tudomást a Nádudvari Népi Kézműves Szakiskoláról, oda iratkoztam be, és ott szövést tanultam egy nagyon nagy tudású mestertől, Galánfiné Schmidt Teréztől. Az ott töltött négy év alatt két szakmát tanultam meg, a szőnyeg- és a vászonszövést. Nem egy hagyományos iskolát kell elképzelni, persze itt is megvannak a kötelező óraszámok, de én gyakorlatilag a hét öt napjából reggeltől estig szőttem. Kicsi az iskola, családias a hangulat, ahol intenzív műhelymunka zajlik. Nagyon szerettem ott, biztos még vissza fogok többször is járni” – meséli a 22 éves csobotfalvi lány. A tanulás korántsem ért véget Imola számára, ősztől első évet kezd a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának néprajz szakán. Emellett pedig – fűzi hozzá– eltökélt szándéka, hogy továbbra is időt szentel a szövésnek. „Mindig azt hittem, hogy a testvérem lesz a kézműves, neki volt ehhez türelme, én magamról úgy tartottam, hogy nincs türelmem. Aztán miután elmentem Nádudvarra, rájöttem, hogy le kell ülni és időt szánni a kézműveskedésre, és akkor menni fog. Azoknak is ajánlom, akik azt mondják, nincs türelmük, tehetségük erre” – jegyzi meg Imola. Azt mondja, őt elsősorban a ruhák érdeklik, azok készítésével szeretne foglalkozni, hiszen úgy érzi, fontos egy nőnek, hogy olyan ruhát tudjon felvenni, amit igazán szeret. „Ezt saját kezűleg is megvarrhatja, de az az igazi, ha az anyag is saját készítésű” – magyarázza. Így aztán Imola, ha ruhát akar varrni, nem az üzletbe megy anyagért, hanem maga szövi meg a különböző mintájú vásznat. Szívesen készít népi viseletet, de olyan népies stílusú ruhákat is, amelyeket a hétköznapokban is viselni lehet. Antal Imola mestere javaslatára két, saját készítésű viselettel pályázott a Népművészet Ifjú Mestere-díj megszerzésére. „Az egyik egy székely viselet volt, a másik pedig egy olténiai román viselet alapján készült. Mindkettőnek minden egyes darabját én szőttem és terveztem. Egy hímes szövésű székely ruhát készítettem, amelyet kicsit átalakítottam a saját stílusmora. Ma már nem használnak szövött kötényeket, általában hímeznek a bolti anyagra, de őseink megszőtték, és olvastam is, hogy az alján a díszítés nem csipke volt, hanem rojtkötés, és azt is megcsináltam. Az általam készített székely viselethez tartozik az ing, pendely, alsószoknya, szoknya, kötény és mellény. Az olténiai viselet esetében a díszítést is módosítottam, idetartozik egy ing, egy szoknya, egy deréköv és egy nagyon vékony hosszú kendő” – mutatja be Imola a szakmai elismerést hozó viseleteket. „Nem is gondoltam, hogy megkapom a díjat, de sikerült, és ez hatalmas öröm volt számomra. Köszönöm a mesteremnek, azoknak a csíkszentdomokosi és csíkkarcfalvi asszonyoknak, akiket felkerestem és a népviseletről, annak készítéséről meséltek. Hálásan köszönöm a családomnak és mindenkinek, aki támogatott. Bátorít ez az elismerés, ösztönzőleg hat rám, és remélem, másoknak is fog tetszeni az, amit én csinálok” – mondja lelkesen a fiatal lány. Díj ifjú alkotóknak A Népművészet Ifjú Mestere-díj azoknak a fiatal (15–35 éves) alkotó- és előadóművészeknek adományozható állami kitüntetés, akik az egyes népművészeti ágakban kiemelkedő egyéni teljesítményt értek el. Az 1961-ben alapított díjat évente, augusztus 20-án tizenöt személy kaphatja meg. A kitüntetett adományozást igazoló okiratot kap. A díj odaítélése pályázat útján, bírálóbizottság értékelése alapján történik. D. Balázs Ildikó Székelyhon.ro 2015. október 16.Üllő, kalapács és tűzhelyA csíkszeredai Nagy István Gábor festő, grafikus és díszműkovács. Tagja a Csíki Kézműves Egyesületnek, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetségnek és alapító tagja a Lépések Színekben és Formákban a Művészetért Alapítványnak. „Szépvízen nevelkedtem, a szomszédunkban lakott egy kovács, akinek volt egy velem egyidős fia. Mivel ő nem mehetett játszani, amíg a feladatait el nem végezte, mi, a játszótársai is segítettünk. Szeget egyengettünk, szenet törtünk, apró feladatokat láttunk el, bár akkor még nem is szerettük. Időközben megkedveltük, s már oda jutottunk, hogy versenyeztünk, ki nyomhatja a fúvót az öreg mesternek. Nekem voltak különböző elképzeléseim, hogy mi leszek, ha nagy leszek, de a kovácsmesterség nem is jött szóba. Aztán bekerültem 1980-ban Csíkszeredába, és úgy hozta az élet, hogy kovács szakiskolába jártam, majd az iskola elvégzése után ipari kovácsként dolgoztam 21 évig. Akkor változott a helyzet, a cég bebukott, nyolc hónapig a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnél voltam díszlettervező, de egyre gyűlt bennem az ötlet, az elképzelés, hogy még mi mindent lehetne kipróbálni a kovácsolás terén” – meséli Nagy István Gábor. A fiatalember időközben a Hargita megyei Művészeti Népiskolánál elvégzett egy hároméves festészet-grafika szakot, kapcsolatba került Máté Jenő kozmási kovácsművésszel, és egy alkalommal, amikor Gyergyószárhegyen részt vett a Széptermető Kalákában és kovácsolást tanult, „megfertőződött" a díszkovácsolással. Nagy István Gábor ma már Csíksomlyón egy kis műhelyben készíti az egyedi kovácsoltvas dísz- és használati tárgyakat. Bár – mint megjegyzi – a jelenlegi kovácsműhely műteremként indult, festmények születtek itt, aztán úgy hozta az élet, hogy ablakrácsokra volt valakinek szüksége. „Előkerült a szomszédos műhelyből egy porszívó, a földön két tégla között tüzet csináltunk, s ott kezdtük hajlítani a vasat, kísérleteztünk, a végén elkészültek az ablakrácsok. Aztán egyik munka hozta a másikat” – eleveníti fel. Azt mondja, útja bármerre is vezetett, egy adott pillanatban mindig a kovácsoláshoz érkezett, nem csoda, ha már nagyon megszerette, bár tudja, ez olyan szakma, amely gyakorlásához mindig tanulni kell. A díszműkovács elméletileg mindent készít – korlátok dísztárgyak, tűzszerszámtartók –, ami vasból létezhet, díszít és használható is – mondja, amikor arról kérdezem, mi kerül ki a somlyói műhelyből. Nagy népszerűségnek örvendenek a szálfegyverek – fokosok, kardok, kések, bárdok –, melyeket a hagyományőrzők, a huszárok használnak. Most – jegyzi meg – egy segítővel dolgozik, de bizony volt idő, amikor a felesége fogta meg a vas végét. Azt mondja, bármit is készít, minden ütésbe beleviszi a szívét, lelkét, tudását, szeretettel csinál minden egyes darabot. Ma már megrendelésre dolgozik, de megengedheti magának, hogy nem vállal el bármit. „Sokszor van az, hogy a megrendelővel még vitába is kerülünk, mert giccset kér. Az ilyent kihagyom, vagy máshová irányítom. Nem vállalom. Az ilyen dolgokhoz nem adom a nevem. Lassan odajutottam, hogy megengedhetem ezt magamnak. Ehhez idő kellett, eleinte bármit vállaltam, mert kellett a pénz, most is kell, de már nem mindenáron” – mondja elszántan. D. Balázs Ildikó Székelyhon.ro 2015. október 29.Gergely Orsolya: szociológus és édesanyaA székelyszentléleki Gergely Orsolya immár tizenegyedik éve a Sapientia EMTE csíkszeredai Társadalomtudományi Tanszékének egyetemi adjunktusa, két kislány édesanyja. – Édesanyám révén egy szép, nagy családba születtem bele. Rengeteget nyaraltunk, vakációztunk együtt. Szüleim mindketten pedagógusok voltak, édesapám most is aktívan tanít, édesanyám óvónő volt, hivatásként élte meg munkáját. Nagyon szép példát adtak a szüleim arra, hogyan kell hivatásszerűen dolgozni. Otthon tizenhat évig néptáncoltam egy olyan hagyományőrző csoportban, amit a szüleim alapítottak. A csoporttal együtt táncoltunk, kirándultunk és azt hiszem, amikor Csíkszeredába jöttem, az jelentett számomra nehézséget, hogy el kellett válnom a gyermekkori, ifjúkori társaságtól. – Tizenegy éve van Csíkszeredában. Miért pont ide jött mint frissen végzett szociológus? – Szülői javaslatra tanító- és óvónőképzőt végeztem Kézdivásárhelyen. A középiskola elvégzése után a szüleim már nem akartak befolyásolni, hagyták, hogy igazodjak saját elképzeléseimhez. Szinte véletlenül kerültem az egyetemen a szociológia szakra. A középiskolában különböző tantárgyversenyeken vettem részt, és miután a pszichológia országos olimpiászon harmadik helyezett lettem, már érettségi előtt tudtam, hogy engem felvesznek a szociológia szakra. Én igazából pszichológiát akartam tanulni, elmentem a szóbeli vizsgára, de mivel negatív élményben volt részem, bár bejutottam, letettem arról, hogy ott tanuljak. Aztán felvételiztem a magyar-angol szakra, oda is bejutottam. Végül a szociológia szakot végeztem el. Egyetemista koromban több részképzésen vettem részt, egy évet Olaszországban tanultam, nagyon jól alakult minden, megjutalmazott engem ez a tudományterület. Amikor beiratkoztam mesterire, versenyvizsgáztam Sepsiszentgyörgyön tanári állásra, ám két iskolában kaptam egy-egy fél katedrát, és ez nem volt szimpatikus számomra. Mivel jó eredményekkel végeztem az egyetemet, a tanfelügyelőségen egy szociológusi állást is megpályáztam. Aztán édesanyám egyik barátnője jelezte, újsághirdetésben látta, hogy a Sapientia Egyetemen óraadó oktatót keresnek. Időközben elkezdtem járni Budapestre doktori képzésre, az egyetemen pedig 2006-ban lett címzetes állásom tanársegédként. Mikor Csíkszeredába jöttem, öt évet adtam magamnak, aztán 2006-ban megtoldottam ezt még öt évvel. Ezalatt ismerkedtünk meg a férjemmel, Csabával. Nyilván a mai világban nem lehet olyant mondani, hogy itt fogjuk leélni az életünk, de úgy érzem, hogy a döntéseim nem voltak rosszak. – Mennyire családbarát a kutatói munka, a tanulmányok írása, a konferenciákon való részvétel? – Rengeteg konferenciára jártam, itthon is és külföldön, úgy éreztem, ezek kompenzálják azt, hogy nem egy nagyvárosban élek. Most már ezekből is kevesebb van, meggondolom, hogy mikor, hova megyek, mert most már jönnie kell az egész családnak. –Milyen témákkal foglalkozik, mi érdekli? Két kisgyermek mellett mire marad ideje? – Érdekes, ahogy az ember változik, változnak azok a témák is, amelyek iránt érdeklődik. Most két kisebb folyó kutatásom van. Az egyik kolléganőmmel, aki Budapesten a Tudományos Akadémián kutató, a nők körében végzünk on-line kutatást azzal kapcsolatban, hogy megváltozik-e egy család táplálkozási szokása a gyermek megszületése után. Három éve tagja vagyok a Csíki Anyák Egyesületének, az elmúlt időszakban arról végeztem elemzést, hogy az egyesület által indított, több mint 2000 fős Facebook-csoportban melyek azok a témák, amelyeket nagyobb érdeklődés övez. Van egy nagyobb kutatásunk, amelyben a magyarországi Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat támogatott eddig, és amely során három és egy évvel ezelőtt megkérdeztünk több mint kétezer székelyföldi hetedikest és tizenegyedikest a számítógép-, a mobiltelefon- és az internethasználatról. Éppen befejeztem egy tanulmányt arról, hogy kik a példaképei a székelyföldi tizenéveseknek, ezen belül a sportolók mennyire válnak követendő példákká. Érdekes volt megtapasztalni, hogy egy vagy két említés erejéig megjelenik Tófalvi Éva neve, de Erőss Zsolt vagy Novák Ede egyáltalán nem tűnik fel a példaképek között. Viszont ott van Lionel Messi, LeBron James. – Kerek ez az élet. Van benne minden: gyermeknevelés, család, munka... – A történetben látok olyan pontokat, amikor sokkal többet csinálhattam vagy elérhettem volna, de ezeknél ma már fontosabbaknak tartom a családi életemet, a gyermekeimet. A tudományba beruházni van idő. D. Balázs Ildikó Székelyhon.ro 2016. március 1.Aki románra fordította Wass Albert művétEgy kellőképpen nem ismert – és nem értékelt – műfordító, Cornel Câlţea nemsokára betölti a nyolcvanadik életévét. A Marosvásárhelyi Rádió egykori munkatársa volt az, aki ezelőtt tizenhat évvel román nyelvre fordította Wass Albert A funtineli boszorkány című trilógiáját Lângă Scaunul Domnului címmel. Óriási siker volt, ám a köteteket mára már sehol nem lehet megvásárolni. A hetvenes-nyolcvanas években gyakran futottunk össze a vásárhelyi népi egyetemként tisztelt egyetemi büfében, a „brasszériában”, ahova ő jobbára horgászatról beszélgetni jött, de hogy a sajtós horgászbarátok „sörrentettek”, hát ő is csatlakozott folyékony kenyérrel duhajkodók csapatához. Aztán valamikor a hetvenes évek vége felé a Duna-deltában ütköztünk, a 23-as Mérföld nevű halászfaluban, ahol ő igazi sporthorgászhoz méltóan sátorban lakozott, ellentétben velünk, puhányokkal, akik több-kevésbé komfortos lipován lakásban béreltünk szobát. Soha nem esett szó közöttünk irodalomról, műfordításról még annyira sem. Egyik legjobb barátja, rádiós kollégája, Csifó Jancsi borozgatás közben mondta neki, nyilván tréfálkozva: te Cornel, te egy „demisecui” (félszékely – szerk. megj.) vagy. Így aztán az ezredforduló évében kellemesen lepett meg, amikor arról értesültem, hogy lefordította Wass Albert A funtineli boszorkány trilógiáját. Még inkább meglepett, hogy sokaknak az volt a véleménye: szinte jobb az eredetinél. Meglátogattam vásárhelyi otthonában a borzonti születésű Cornelt a minap, hogy arról beszélgessünk, mi késztette arra, hogy épp Wass Albertet fordítson. „Tudod, az utóbbi időben néha kihagy az emlékezetem, arra sem emlékszem pontosan, hogyan kezdődött ez...” – mondta, de Geta asszony, a kedvesen vendégszerető feleség közbevágott: emlékezz csak vissza, Cornel, úgy mondtad akkor, hogy szegény Szekrényi Tibi (a vásárhelyi rádió sajnálatos módon vonatbalesetben elhunyt műszakisa – szerk. megj.) ajánlotta neked a könyvet... S akkor a fordító is észbe kapott: tényleg, így volt... „Az utóbbi években pedig románul jelent meg A funtineli boszorkány Cornel Câlţea kiváló műfordításában, melyet a román kritikusok elismerőn fogadtak. Szerintük aligha volt még olyan író – beleértve a románokat is –, aki ilyen empátiával jellemezte volna a román embereket. (...) Câlţea nemcsak lefordította, hanem műfordításával interiorizálta is az olvasmányélményt, melyet a szerző nyújtott, hiszen már a címátírás is arra utal, mi volt számára személyesen fontos a regényben: a hazai helyszínek, emberek. Vremea frăguţelor, Pretutindeni brazii vuiesc la fel és Pasărea neagră a címe a trilógia egyes részeinek. A román címátírások ötletesek, egyéniek: „Szamócaérés ideje” a kötet első részének címe (az eredeti magyar cím Az urszubeli lány), a második „A fenyvesek mindenütt egyformán zúgnak” – holott ez a Kunyhó a Komárnyikon lenne, a harmadik pedig maga A funtineli boszorkány – a román fordító ezt »Fekete madár«-nak címezi.” (Balázs Ildikó, PoLísz) Ismerős helyek „Nagyon sokat jártam ki a Maros völgyébe, oda, ahol a könyv cselekménye játszódik. Úgy is mondhatnám, ismerem, mint a szobámat. S nem csak ott, az egész Maros völgyét, egészen Gyergyóig jól ismerem, fiatal koromban sokat jártam arra...” – meséli az indítékot, ami arra sarkallta, hogy belevágjon a fordításba. Aztán kiderül, az édesapja állomásfőnök volt Gyergyószentmiklóson, volt alkalma megismerni a hegyek embereit. És nem csak megismerni – megszeretni is őket. Az összes helyet, amit Wass Albert leírt, azt mind ismerhette. „Mind-mind ismertem” – erősíti meg. Arra a kérdésre, hogy miért változtatta meg a könyvek címeit, azt mondta: „Nem emlékszem már, hogy miért. Úgy jött, úgy talált...” Nagy munka volt Azt próbáljuk összerakni, mekkora munka is volt a három könyvet lefordítani. Végülis a fordítás, a három kötet összesen 919 oldalt tesz ki (281 395 243 leütés) ami megírni is sok, nemhogy lefordítani, keresni a legjobb, legtalálóbb kifejezéseket. „Látod, már arra sem emlékszem, hogy tulajdonképpen mennyit is dolgoztam vele. Mondjuk, ez nem is csoda, hiszen régen volt, legalább tizenhét-tizennyolc éve. Az biztos, hogy nagy munka volt, de élveztem csinálni. Jól lehetett fordítani. Legalább egy évig tartott...” – mondja el Cornel Câlţea belerévedve a múltba. S ahogy kezdjük bontogatni az emlékeket, kiderül: a nagy időhöz nagy munka kellett. Amikor nekiült dolgozni, csak úgy repültek az órák, a napok, nem volt megállás. Erre jegyzi meg Geta asszony: a könyv megjelenése után a nagy kórházba kellett mennie, műtétre, s Baghiu sebészorvos asztalán a férje munkáját látta. Kérdezte tőle, hogy olvassa-e? Igen, de csak napi tíz oldalanként, hogy tovább tartson, annyira szép – válaszolta amaz. „A fordító és a lektor (Alexandru Cistelecan) nagy érdeme, hogy visszaadta a mű tartalmát, úgy, ahogy a szerző elképzelte, hogy eltakarja a valóságot szép szavakkal...” (Ioan Judea nyugalmazott ezredes) „... Marosvásárhelyen, a Nemzetközi Könyvvásáron bemutatták az író trilógiája, A Funtineli boszorkány román fordítását (Langă Scaunul Domnului címmel). A regény fordítója Corneliu Câltea. Ion Coja, bukaresti történész-professzor méltatta a kötetet. Elmondta, hogy a könyv íróját Erdélyben halálra ítélték. Marosvásárhelyen van egy utca: Ion Antonescu. Őt is halálra ítélték. Ugyanakkor sok olyan egyént nem ítéltek el, akik tényleg gyilkosok voltak. Sokan közülük a kommunista párt tagjai lettek. A kommunizmus perére többek között azért nem került sor, hogy ez ne derüljön ki. Végül kimondta: Wass Albert tisztességes embernek tűnik a könyv alapján.” (Máthé Éva) „Volt nagyon sok rossz reakció is, nagyon sokan szidtak engem, amiért lefordítottam, mert hogy Wass Albertet elítélték, de hát már csak ilyen a világ...” – mondja Cornel, akin egyáltalán nem látszik, hogy zavarná ez a körülmény. Ami viszont fölöttébb zavarja, az, hogy egyetlen példánya sincs már a fordításból. És tényleg nincs, magam sem találtam sem könyvesboltban, sem könyvesházakban, s még a világhálón is úgy szerepel a könyvkereskedések honlapjain, hogy elfogyott. „Eltűnt, de hogy hova, hogyan, fel nem tudom fogni, pedig legalább egy példány kellene nekem is belőle” – mondja bosszúsan, közben keresi a másik fordítását, a Niciodată címűt. Kincses Elemér Soha című művét ugyancsak Cornel Câlţea fordította románra, s erről is igen szépen írtak, többek között a craiovai Cuvântul Libertăţii című napilap. Nos, úgy tűnik, valamelyest normalizálódni kezd a helyzet. Vlasiu mesterrel a házban Távozáskor még behív a másik szobába, nézzem meg a műgyűjteményét. Egy teljes falat Ion Vlasiu-festmények, fényképek, faragások borítanak. Egyik képen a mestert a mezőbándi vasúti őrház kertjében kapta lencsevégre Cornel. Erre a képre igencsak büszke. Barátok voltak a hírneves szobrásszal. A szemközti fal mellett két kisplasztika, ugyancsak Vlasiu-alkotások. A falon két unokaöccse grafikai munkái több híres vásárhelyi grafikus és festő alkotásai között. Ezeket szeretem, ezek között mindig jól érzem magam – mondja a műfordító, aki idén októberben betölti a nyolcvanat. Elváláskor megegyeztünk: amennyiben valamelyikünk talál legalább egy példányt a Wass Albert fordításból, értesíti a másikat... „Emlékezzünk csak vissza, amikor a Lângă Scaunul Domnului címmel, Corneliu Câlţea fordításában 2000-ben megjelent A funtineli boszorkány, a könyv marosvásárhelyi bemutatóján Ion Coja, a magyarok iránti barátsággal nemigen vádolható Vatra-alapító, bukaresti egyetemi tanár egyebek között azt mondta, hogy ilyen szépen, ilyen mély együttérzéssel kevesen írtak a román népről, a Felső-Marosmente havasainak világáról. Nem akármilyen sikere volt a könyvnek; Ratosnya környéki román emberek ma is érdeklődnek, hogy hol, miként lehet megszerezni ezt az olvasnivalót. (...) Mindebből én azt szűröm le, hogy bizonyos román körökben ébredezik némi érdeklődés az erdélyi magyar író művei és személye iránt. Mindenképpen bátorító jelzés, ha nem csupán a politikum sikamlós színterein emlékeznek rá – még mindig mondvacsinált, alaptalan háborús bűnösséget, valótlan románellenességet, antiszemitizmust emlegetve.” (Nagy Pál irodalomtörténész egy, a Krónikában megjelent interjúban) Bakó Zoltán. Székelyhon.ro 2017. augusztus 26.Pillanatképek, visszaemlékezések – Szabó Éva Erzsébet könyve*Vásárhelyi villanypózna Ajánlás és elöljáró beszéd az alant leírtakhoz Elmondok itt most belőlük egy keveset, s kérve kérem a múltat, hagyjon itt magából néhány töredéket, pár színfoltot, hadd gyönyörködjünk benne, s álmodozzunk, álmodjuk magunkat vissza, ha csak egy rövidke, kevés kis időre, csak annyira csupán, míg tart a tollnak ereje, s a megfáradt szívnek végső, utolsó dobbanása. Nem voltunk nagy város. Talán egy közepesnek is alig mondható, poros, sáros, ám megyei központ a Görgényi- és Gyergyói-havasok aljában, lágyan ívelő, lankás hegyoldalakkal körülvéve, melyek, mint védőpajzs, húzódnak körbe a város peremén. Szűk, girbe-görbe, keskeny sikátorai, apróbb mellékutcái rendre belekapcsolódnak a várost átszelő, széles és nagy úttestekbe, hogy aztán eljussanak a nagy kiterjedésű központba, a Rózsák terére. Ősi templomát, a református Várbeli templomot már maga II. József osztrák császár és király is látta és jól ismerte. Nem egy alkalommal látogatott el a hétbástyás várudvar ódon falai között meghúzódó, általuk épített kaszárnyákhoz s katonai létesítményekhez, kultúrát s szellemi felemelkedést hagyva maga mögött. Történelmi hely vagyunk, hisz ennek a templomnak falai között kiáltották ki II. Rákóczi Ferencet Erdély fejedelmévé. A sok rombolás, kegyetlen garázdálkodás dacára a város megmaradt, hiába akarták sokan oly sokszor megsemmisíteni, nem tudták elpusztítani. A két világháború közti időszakban Dr. Bernády Györgynek, a széles látókörű és nagy tudású embernek sikerült minden tekintetben átalakítani a város arculatát. Felrázta lagymatag mivoltából: életlendületet, programot s munkalehetőséget biztosított a lakosság részére. Ő volt az az ember, aki európai szintű kultúrát, rangot és civilizációt hozott magával. Megemlítésre méltónak tartom megvalósításaiból az egész város csatornázását, a vízvezeték s teljes hálózati rendszerének bekötését, utcák, közterek rendbe tételét, a Maros gátjának felépítését, a turbina és közüzemi központ létesítését. Rengeteget tett a kultúráért, közegészségért, egyszóval a felemelkedésért. Zeneiskolát, konzervatóriumot létesített, hol a zongora szakon többek között Erkel Ferenc unokája, Erkel Sarolta, Sárika néni tanár és zongoraművész oktatott. Kultúrközpont lett a Bolyaiak városa, Székely-Marosvásárhely. Bernády György polgármester áldott keze munkájának nyoma örökre beleivódott a város házainak falaiba, pityókaköves utcáiba, a gát s annak áramot hajtó motorjába, vizének morajába, s a városszéli vámházak pléhlobogós bódéiba. Én ennek a városnak vagyok a szülöttje, itt éltem le életemet, azonban néminemű okok miatt ott kellett hagyjam. Most, ahova kerültem, ott csak vagyok, valahogy elvagyok. De hagyjuk a keservet, az elmúltért való prünnyögést. Inkább kotorjunk ki valami kedvesebbet, hangulatosabbat belőle. Családom általam szeretett minden kedves tagjának, valamint a tisztelt olvasónak ajándékozom ezen emlékképeket. Olvasgassák, olvasgassátok, s ha jónak találjátok, kössetek barátságot a bennük leírt főbb- vagy mellékszereplőkkel. Tartsatok velük, rágódjatok, vagy szórakozzatok rajtuk kedvetek szerint. De egyet, egy nagyon fontosat ne hagyjatok számításon kívül. Mégpedig azt, hogy vessen néhanapján mindenki egy szempillantást az általa eddig megtett életútra. Legyen elég bátorsága szembenézni önmagával, lelkiismeretével, mert nem árt elgondolkozni egy s más dolgon, ha egyébként nem is, csupán a jövőre való tanulság-okulás végett. Soha ne engedje senki szívében elkopni a szép, a nemes, egymás iránti tisztelet és megbecsülés magasztos érzését. Maradjon örök útitársatok az időtálló és mindig hűséges visszaemlékezés. Felhők, könnyed, kis bodorfelhők, miket én itt papírra vetettem, s hogy mit is szeretnék elérni velük? Egyet, egyetlenegy valamit, de nagyon nagyot, mit megfizetni sokszor még pénzzel sem lehet: egy mosolyt az arcon, egy jóízű nevetést. Egy őszintét, de ha többre nem is futja, még egy tiszteletteljes vigyorral is megelégszem, mert akkor tudom, hogy a nyájas olvasó valamit csak megszívlelt belőle. És még egyet, mielőtt még elfelejteném: ha jól odafigyelünk, szinte halljuk az elmentek hangját. Együtt vagyunk, holtak és élők, mint jelen és jövő. Jó tanácsokat osztogatnak, utat mutatnak, mely bizonyára fontos és hasznos lesz az előttünk álló időre. Nem kérkednek, nem hivalkodnak, ám halkan izengetnek valamit, egy megszívlelendőt, egy fontosat. Ezen gondolatokkal zárom soraimat és igen nagy bizakodással indítom útjára szerény s lélekből jött irományomat, reménykedve, hogy tollamnak s hátamnak koptatása nem volt éppen felesleges és hiábavaló. Szabó Éva Erzsébet * Szabó Éva Erzsébet: Vásárhelyi villanypózna /Under-ground Kiadó, Budapest/ A kötet a napokban jelent meg az under-groundkiado.hu gondozásában. Szerkesztette Balázs Ildikó, a szerző lánya. Népújság (Marosvásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
